2010. február 27., szombat

Valakinek a hiányát elviselni a legnehezebb dolog az életben. Nem lehet tenni ellene semmit sem, csillapítására nem elég az idő múlása, a gondolat, az emlékek, vagy egy fénykép. A könnyek számolatlanul törnek elő, és még ez a jóleső sírás sem hoz megnyugvást. Kis időre sem lehet elfeledni azt aki elment, a hiány követ rak a lelkünk legmélyére, és hordozzuk magunkkal mindenfelé. Hiába minden, a kő ott van minden mosoly mögött.
Egy szín, egy hang, egy illat, egy dallam elég ahhoz, hogy a kő súlyt kapjon, és percről percre nehezebb legyen...néha, egy viszontlátáskor lerakhatunk egy-egy követ egy időre.

...és ahogy az élet halad előre, egyre több ilyen követ kell cipelni.
Már alig várom, hogy egyet letehessek belőlük.

Nincsenek megjegyzések:

Tej, kiskanál, univerzum

 Megint az van, hogy szombat reggeli közléskényszeremet pár mondatba kell sűrítenem. Addig is fogalmazom majd a fejemben amíg ideérek, viszo...